Élete
Leonardo 1452. április 15-én a Vinci város melletti Anchianóban látta meg a napvilágot. Édesapja, ser Piero a városka jegyzője volt. Édesanyjáról, Caterináról úgy tudni, hogy fiatal parasztlány volt, aki az egyik helyi előkelő családnál szolgált. Mások azonban (pl. a Vinci-múzeum igazgatója) valószínűsítik, hogy valójában rabszolgalány, akit a janicsárok az akkor még el nem foglalt területekről (pl. Magyarországról) raboltak el, és értékesítettek a dalmát tengerparton. Ez a körülmény Leonardo életét és művészetét is befolyásolhatta. Alapfokú iskoláit szülővárosában végezte. 1469-ben (mások szerint 1466-ban) Firenzébe utazott, ahol belépett Andrea del Verrocchio szobrász-ötvös-festő műhelyébe gyakornoknak, ami egyfajta „művésziskola" is volt. Itt sajátította el a vonalas rajz (tulajdonképpen a vázlatkészítés), a festészet és a szobrászat alapvető technikáit. 1473-ban belép a Szent Lukács-egyesületbe. Erre az évre datálható első, teljes bizonyossággal neki tulajdonítható rajza is, amely az Arno folyó völgyét ábrázolja. Első festménye Verrocchio: Krisztus keresztelése c. munkájának angyalfigurája (egyesek szerint saját gyermekkori önarcképe) és háttere (tájkép). Az egyre sikeresebb ifjú festőt 1478-ban bízták meg a firenzei Signoria San Bernardo kápolna oltárképének megfestésével.
Elbűvölő, társaságkedvelő, jóképű ember volt, így igen sok kapcsolatnak örvendhetett. Élete során nem esik szó feleségről vagy szeretőről, ennek oka sokak szerint az, hogy homoszexuális volt. Bár egy mondata inkább az aszexualitására utal: „A nemzés aktusa és minden, ami azzal kapcsolatos, oly visszataszító, hogy az emberiség kipusztulna, ha nem volna ez hagyományos szokás és nem volnának csinos arcok és érzéki természetek”.
Amikor még tanítványként élt mestere, Verrocchio házában, több más fiatalemberrel együtt megvádolták tiltott homoszexuális viszony folytatásával, de végül felmentették.
Leonardo Milánóban (1482–1499)
1482-ben elnyerte Milánóban Ludovico Sforza herceg udvari tudósának és művészének állását. A herceg megbízta apja, Francesco Sforza herceg lovasszobrának megformálásával is, de csak a mű hatalmas agyagmodellje készült el (1493-ban), amelyet aztán a Milánót megszálló francia katonák 1499-ben elpusztítottak. A szobor makettje a Szépművészeti Múzeumban látható. Leonardót éveken át elhalmozták megrendelésekkel: ezek közül a legjelentősebb a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában megfestett freskója, „Az utolsó vacsora”, amellyel 1498-ban készült el. E freskót azonnal a téma legtökéletesebb megjelenítéseként kezdték méltatni. Elkészülése óta a nyugati világ főműveként tekintették. Nem csupán a mesteri módon felépített jelenetek miatt, hanem azért is, mert a kompozíció, a színhasználat a megvilágítás, az egyes alakok tartása és mozdulata is a bibliai szavakra utal: „Ma közületek egy elárul engem”. Vasari így írt a freskóról: „…Mindegyikük arcán látszik a szeretet, a félelem és a felháborodás, illetve a fájdalom, hogy képtelenek kitalálni, mi van Krisztus lelkében”.
A művész egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázolta az apostolokat. Az árulót a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Leonardo befejezetlenül hagyta Jézus arcát. Az ötszáz éves falképet igen rossz állapota miatt ma különleges klímaberendezéssel és a látogatók „adagolásával” védik.
Firenzei évek
A Sforza hercegek bukása után Leonardo rövid kitérővel ismét Firenzébe költözött; hírneve itt érte el tetőfokát. 1502-ben Cesare Borgia szolgálatába állt, és vele tartott a romagnai hadjáratban. Ebből az időszakból származnak közismert erődítmény- illetve hadigépezet-vázlatai. 1503-ban Firenzében kezdte festeni a Mona Lisát (közismert olasz neve: la Gioconda – kiejtése: la dzsokonda). A munka egészen 1506-ig húzódott, a hagyomány szerint a hároméves alkotómunkából két évet vett el Mona Lisa híres mosolyának megalkotása – ennyit tépelődött Leonardo a mosoly kialakításán. Ezzel párhuzamosan dolgozott a Palazzo Vecchio tanácstermében az Anghiari csata című freskón, amelynek megfestésére a firenzei köztársaság kérte fel. A festmény később a helytelennek bizonyult, viaszos alapozás miatt tönkrement, koncepcióját csak a kartonjairól készített másolatokból ismerjük. A mű befejezése után újult érdeklődéssel fordult a geológia és az anatómia felé, ezért ilyen tárgyú stúdiumokat vett Milánóban.
1506-ban Charles d’Amboise marsall, a Milánói Hercegség francia kormányzója Milánóba hívta Leonardót, aki 1507–1508-ban itt festette a Sziklás Madonna egyik változatát és a Szent Anna harmadmagávalt. D’Amboise marsall megrendelésére Leonardo vízvezetékeket és új kormányzói palotát is tervezett. Egyik korai, 1478–1482 között készült táblaképét, a Madonna virággalt (Madonna Benois) D’Amboise megvásárolta. 1511-ben Leonardo a kormányzó megbízásából nekifogott Francesco Sforza lovasszobra elkészítésének, de a kormányzó elhunyta és a háború kiújulása miatt sosem fejezhette be.
Római évek
1513-ban tanítványa, Melzi kíséretében Rómába utazott, ahol X. Leó pápa Raffaello és Michelangelo mellett Leonardót is foglalkoztatni szerette volna, aki azonban a botanika és a matematika felé fordult, s világkatasztrófát vízionált rajzaiban, írásaiban. Az itt eltöltött három éve alatt a pápa öccse, Giuliano de’ Medici támogatta, gondoskodott róla. Mivel igazi megbízásokat nem kapott, így Giuliano halála után nem volt, ami Rómában marasztalja.
Élete alkonyán
1517-ben a Milánót meghódító francia király, I. Ferenc meghívására Franciaországba költözött. Az Amboise melletti cloux-i (mai nevén Clos Lucé) 8 szobás kastélyba már nem követi másik munkatársa, Salai, akivel 25 évig egy házban élt. A király első festője, mérnöke és építésze cím évenkénti 1000 écu (francia, akkor aranyból vert pénzérme) járadékkal párosult. Leonardo igazán nagy tiszteletben részesült. Az uralkodó, aki többször is látogatást tett nála, komolyan gondolhatta, amit a Clos Lucé kastély ajándékozásakor mondott: „Itt Leonardo, szabadon álmodhatsz, gondolkodhatsz és dolgozhatsz”. (Ici Léonard, tu seras libre de rêver, de penser et de travailler.) Leonardo csatornázással, zsilipek, malomszerkezetek, térképek rajzolásával foglalatoskodott – mindezt bal kézzel, mivel balkezes volt. Két évet töltött itt, majd 1519-ben megbetegedett, és meghalt. Hogy öröksége fennmaradhatott az utókor számára, az mindenekelőtt Francesco Melzinek, hűséges tanítványának és munkatársának köszönhető, aki a művész halála után a ráhagyott könyveket, kéziratokat, rajzokat és szerszámokat Milánóba vitte. Itt őrzik egy hegyikristály ládikában munkásságának leggazdagabb gyűjteményét, a Codex Atlanticust, melyet Pompeo Leoni állított össze.
Forrás: Wikipédia